Tegnap a HÉV-en üdlögéltem, ami már nagy szó, hiszen reggel volt, ezer ember. Mégis, hosszú idő után megengedtem ezt a luxust, hogy leüljek. Ugyanezt engedte meg magának egy testvérpár, két kisgyerek, az egyik 4-5 a másik 6-7 éves lehetett. A kisebbik alig tudott felülni, de a másiknak sem ért le a lába. Az anyjuk állt mellettük, ők meg vágyódva néztek az mp4-re, amiből talán éppen Pink Floyd szólt. Vagy Jethro. Valamelyik. Négy egyforma barna bociszem nézte a masinát, aminek csak a fél füle szólt/szól, de azért csillog-villog. "Nekünk nincs ilyenünk"-gondolhatták. "Nekünk csak ilyen nagy bolyhos sapkánk van"- amit csak onnan tudtak, mert a másikon egy ugyanolyan díszelgett. Próbáltam a kék szememmel elmagyarázni, hogy srácok, mindkettőtöknek van egy testvére. Nem tudom hogy sikerült-e. Leszálltak.
Régi tervem, ha írok egy könyvet, vagy csinálok egy filmet, akkor ez a mondat tuti benne lenne:
"Faszom, - mondta, holott nem szokott káromkodni sosem - azért mégis csak az a legrosszabb ha egyedül van az ember."
