Jártam már az éjszakát nagyhangú srácokkal és hiszékeny kurvákkal, akiknek a társaságában én is nagyhangú srác és hiszékeny kurva lettem. Voltam már igaz barátokkal a semmitevés mocsarában az unalom főbűnébe esve, énekeltünk már hangosan is, vagy csak csendben zötyögtünk a buszokon. Üldöztem már sosevolt szerelmeket kivilágítatlan tereken, és menekültem már a magány elől a fényes Lánchídon. Pálinkáztam már barátokkal, megfejtve az életet, és kiröhögve azt. Csináltunk már hülyét magunkból az aluljárókban, és éreztük, amit teszünk az helyes, vagy ha tudtuk is hogy nem az, túlságosan élveztük ahhoz, h másként tegyünk. Beszélgettünk a parton, és cigifüstbe írtuk a jövőnket, amit aztán elfújt a szél. Az éjszakaira várókat szórakoztattuk rögtönzött produkcióinkkal. Részegen feküdtünk egymáson, hangosan kiabáltunk, hogy meghalljanak minket. Félig-meddig létező éjszakákon a nagy kavarodásban megismerkedtem lányokkal, de a forró csókok és telefonszámok erdejében mindig eltévedtem. Írtunk viccet, verset egymásnak, meghívtuk egymást italokra, bemutatkoztunk egymásnak.

Most mégis mozgás nélkül megyek az egyetlen hely fele, ahova nem csak az ösztön, a pillanat és a fiatalság vezérel, hanem valami, amit hiába próbáltam megmagyarázni bárkinek is. Most szótlanul, nem vidáman, de boldogan megyek; haza.