Jártam már az éjszakát nagyhangú srácokkal és hiszékeny kurvákkal, akiknek a társaságában én is nagyhangú srác és hiszékeny kurva lettem. Voltam már igaz barátokkal a semmitevés mocsarában az unalom főbűnébe esve, énekeltünk már hangosan is, vagy csak csendben zötyögtünk a buszokon. Üldöztem már sosevolt szerelmeket kivilágítatlan tereken, és menekültem már a magány elől a fényes Lánchídon. Pálinkáztam már barátokkal, megfejtve az életet, és kiröhögve azt. Csináltunk már hülyét magunkból az aluljárókban, és éreztük, amit teszünk az helyes, vagy ha tudtuk is hogy nem az, túlságosan élveztük ahhoz, h másként tegyünk. Beszélgettünk a parton, és cigifüstbe írtuk a jövőnket, amit aztán elfújt a szél. Az éjszakaira várókat szórakoztattuk rögtönzött produkcióinkkal. Részegen feküdtünk egymáson, hangosan kiabáltunk, hogy meghalljanak minket. Félig-meddig létező éjszakákon a nagy kavarodásban megismerkedtem lányokkal, de a forró csókok és telefonszámok erdejében mindig eltévedtem. Írtunk viccet, verset egymásnak, meghívtuk egymást italokra, bemutatkoztunk egymásnak.

Most mégis mozgás nélkül megyek az egyetlen hely fele, ahova nem csak az ösztön, a pillanat és a fiatalság vezérel, hanem valami, amit hiába próbáltam megmagyarázni bárkinek is. Most szótlanul, nem vidáman, de boldogan megyek; haza.

Az eredendő bűnben az a legjobb, hogy mindenkire egyaránt érvényes. Mindenkire igaz. Oké, sokat szívtunk miatta, de, ha az embereket, mint közösséget nézzük, Istentől remek húzás volt egy ilyen közösségkovácsoló dolgot csinálni. Mert, ha az embereket, mint közösséget nézzük (és mivel másként nem nézhetjük, úgy nézzük), és Istent, mint mondjuk ovóbácsit (na, ez már egy kicsit sok), akkor minden érthető. Isten sokszor sújt, sokféleképpen, de azért szeret minket; hagyja, hadd dzsiádzsózzunk a paplan alatt, sőt segít nekünk alapvető dolgokban (cipőfűzés, rajzolás, írás, olvasás...). Aztán sokszor kell valami közösségépítő. Közös bűn! A focicsapatokban bevett szokás (de lehet akár katonaság), h úgy kovácsolják a team-et, h mindenki az edzőt/bírót szidja.

Azóta kibékültünk. Neki semmibe sem kerül egy kis meghunyászkodás, egy kis talp- és hátsórésznyalás. Én meg nem tudok mérges lenni. Nem vagyok haragtartó. Így ismét a jellemünkben előre el volt rendelve az egész.

Sokáig idegeskedtem miatta, de a múltkor nagyon jó társaságnak bizonyult. Legalábbis egy ideig. Felvetette, hogy mi van, ha mindezidáig mindenki tévedett. Minden rendszer, életértelmezés, satöbbi hibás. Isten a teremtés során tévedett, a teremtés nem volt tökéletes... A lónak is négy... Ezen elgondolkodtam.

Ő másra terelte a témát, értetlenkedett. Hogy lehet, hogy így mennek a dolgok? Felháborító, nem? Közbeszóltam. Az előbb mondtad, hogy lehet, hogy a teremtés nem tökéletes.

- Azt felejtsd el. - válaszolt

- Miért?

- Mert az. Annak kell lennie. És ha nem is az, nekünk azt kell hinnünk.

- Akkor... - tűnődtem el... - bennünk van a hiba.

Láttam rajta, hogy nem tetszik enki a válasz. "Benne hiba? Á, dehogy" - ezt árulte el fölényes, dölyfös ábrázata.

- Maximum benned... - mondta. Persze viccből.

Nem tudtam röhögni rajta. Az ő szájából ez nem vicces. Ezen megsértődött, és otthagyott. Másnap kibékülünk.

Mivel külön bejegyzésben nem megy, kijátszuik a rendszert:

3.

Ő mutatta be nekem A.-t.

A. az a tipikus elegáns srác. Aki whiskey-t iszik a bulikon. Valahogy az elegancia számomra mindig társul a whiskey-vel, avagy fordítva. Én is szeretem azt inni, de nem vagyok sem elegáns, sem úriember, de mindig is az akartam lenni. Talán ezért szeretem a whiskey-t.

A. viszont mindig ingben jár, kedves, előzékeny. Legalábbis látszatra. Mármint az ing, az mindig ing, mindig annak is látszik, de nem folyton kedves és előzékeny. Igazából szokszor spekulál, és sokszor csak játssza az elegáns úriembert. Szerintem még a wiskhey-t sem szereti.

De mindezért nem lehet rá haragudni. Nem megjátssza magát, nem gerinctelenségből, alakoskodásból viselkedik így. Egyszerűen össze van zavarodva. Nem tudja pontosan, mit akar, nem tudja, hogy kinek van igaza, nem tudja mi a fontos számára. Ilyen instabil értékrendet még életemben nem láttam, mint A.-nál. Egyszer a család, a neveltetés a fontos, egyszer a sport, egyszer a haverok, a buli, másszor az úriember lét, majd a lányok, a whiskey. Aztán előröl.

A felületes szemlélő úriembernek tartja. Az a tipikus elegáns srácnak. Akik bele látnak a dolgokba, látnak a sörök között egy műembernek, pojácának nevezik. Pedig igazából egy igazán értékes ember.

Nem történhetett másként.

Ő - rossz szokása szerint - megint gerinctelen volt, kicsellózott velem, aztán vadul bizonygatta az igazát. Nagy gesztusokkal, fröcsögő szájjal, eltorzult arccal beszélt. Mintha egy rémálomból jött volna, úgy nézett ki.  Ő is érezte, hogy hülye volt, pontosan tudta, de természetesen ezt palástolni akarta. Persze azt nem tudta elérni, hogy ne mutassa ki gondolatait. Jelleméből adódóan nem tehetett mást, így kellett viselkednie.

Vagyok annyira büszke ember, hogy szóvá tettem neki. Gerinctelen voltál, kicsellóztál velem. Ne bizonygasd az igazamat. Nincs igazad. Nekem van igazam, ne dumálj. Én lenyeltem volna a sértést, mert ilyen vagyok, de mivel neki magyaráznia kellett, támadnia engem, ideges lettem. Nem tehettem mást. Büszkeségből, bosszúvágytól és hirtelen lobbant idegességből faképnél hagytam. CSERben, és FAképnél. Kicsellóztam vele. Nem tehettem mást, ilyen vagyok.

Jellemünkben, személyiségünkben bele volt kódolva előre, hogy mi fog történni. A hangos szóváltás, a sértegetések, aztán hogy elmegyek. Előre el volt rendelve.

Nem történhetett másként.

Viel zu tun, ahogy a német mondja, azaz sok a dolog mostanában. Ide-oda rohangálni, ezért meg azért, megcsinálni ezt-azt, ezeknek-azoknak, ennyit-annyit... Sok ez, kimerítő, fárasztó.

Ám a múltkor mégis sikerült egy pillanatra időn kívül kerülnöm. Ülni egyedül, mégsem magányosan. Az időnek háttal, az embereknek szemben. Nézni őket, és megálapítani - ahogy az az előző bejegyzésben díszeleg - hogy az emberek túl gyávák ahhoz, hogy igazán akarjanak valamit, rájönni arra, hogy csak a korrekt ember tud boldog lenni.... Meg valamire, ami fontosabb. Hogy innen (-onnan) nézni őket sokkal könnyebb. De kevésbé élvezetes. Sokkal boldogabb lehet az, akin röhögnek, mint aki röhög, feltéve ha az, akin röhögnek, őszintén csinálja azt, ami miatt kiröhögik. Vagy valami ilyesmi... ilyenkor már visszakerültem az idő körforgásába. Mindenesetre nem azt kell nézni, hogy hogy megy az élet, hanem részt venni benne.

Valahogy egyfolytában ez kavarog a fejemben, még az időn kívül is: "A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Szóval viel zu tun. Hál' Istennek.

...az ember túl gyáva ahhoz, hogy valamit egyértelműen akarjon....

Utólagos bejegyzés Géher István Shakespeare olvasókönyvéből idézve:

Rendelkezik-e az ember az élettel, a magáéval és másokéval? Van öntudata és lelkiismerete, tehát igen. És ugyanezért: nem.

Én mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek egy nagy, végtelebn tengerparton ülnek. És ha valamilyen céljuk, tervük van az életben/ az élettel, akkor bedobnak egy botot. Egy horgászbotot. Pecázni. Ha nagyon akarják, és küzdenek, előbb-utóbb kihúzzák azt, a halat ergó véghezviszik a céljukat. Ha sokat várnak, otthagyják a horgászbotot, nem figyelnek, a damil elszakad. Mert hát, kezdem azt hinni, hogy az ember nem más mint biológia és akaraterő (erről majd máskor értekezek - a szerző...). Egyszerre több bot is lehet bennt, igazából bármennyi, csak figyelni kell, hogy mind sikerülhessen. Aztán ha már két-három nagyhal ott pihen az ember mellett, az ember is megpihen, a halakkal foglalkozik, megeszi, felhasználja azt. Majd újra peca. És én úgy gondolom, hogy a halál csakis akkor jöhet el, ha az embernek épp nincs benn botja. Oké, hogy minden teremtett lény egyedül hagy meg, de az nem lehet, hogy tervek és célok és horgászbotok mellől rángassa el. Hacsak nem akarja komolyan az illető. Mert hát kezdem azt hinni, hogy az ember nem más, mint...

azért nem írok gyakran, mert nagyon pörög a nyár vége, ömlenek az élmények és a tapasztalatok, aminek egy leszűrt verziója később olvasható lesz itt.

És amikor egy érzés a teraszra vitte őket,
Látták, hogy ott alant kétszázzal előznek
Ferrarik Porschékat és Porschék viszont.
Gondolták, a lüktető élettel a viszonyt
Ideje elkezdeni, és rögtön szaladtak
Oda, ahol a legtöbben ettek, ittak vagy csak
Feküdtek egymáson - hívhatjuk baszásnak,
De olyan ritka, amit az emberek együtt csinálnak.
Az emberek és 'Ne dumálj bele!' - a szex,
Régi harcostársak, testi jó barátok.
És a lelki világnak, csontot dobnak olykor,
És szerelemnek hívják, ha a kijön a lélek az ólból.
Oly korban értem én a tréfát,
Mikor mindenki annyira vicceseket élt át,
Hogy aki számít, vagy számol, az magának világít.
Pár öböl lángol,
Leverem a hamut, aki velem smárol,
Az a korral jár hazulról el,
Már hosszan jövünk, mikor egyszer
Megszólal hej, hej, hej,
Meg kéne üzenni annak, akit illet,
Ha az élet megy is tovább, vegyen tiszta inget.
Mert igazából vége, csak nem vettük észre,
Mikor és hogy fogyott annyira el szegény,
Hogy most ünneplőt kell húzni, berúg majd sok legény.
A lányok lúdbőröznek, és aggódnak, hogy lomhák,
Hátha elhúzott az élet, míg a hajukat fonták.
A bálra, ahová fehér ruhába bementek rég,
Poharakat fogtak, tréfákon nevettek.
És amikor egy érzés a teraszra vitte őket,
Látták, hogy ott alant kétszázzal előznek
Ferrarik Porschékat és Porschék viszont.
Gondolták, a lüktető élettel a viszonyt
Ideje elkezdeni.
 

Még mindig szar, ha egyedül van az ember

Az érzéseimben/ lelkemben vidáman burjánzó érzések közepette van egy tátondó lyuk. Nem azért tátong, mert olyan széles, nagy átmérőjű dologról van szó; éppen ellenkezőleg: elég kicsi. Csak mély. Ezért tátong. Hiányzik a burjánzó dzsungelből valami, vagy inkább valaki. Be kéne tömni a lyukat, mint... De nagyon nehéz. És amíg nem sikerül, alámoshatja az egész, gondosan felépített rendszert. Még mindig szar.

Ritkán foglalkozom ilyesmivel

A minap megdöbbenve mentem végig a városon, hallgattam a hiradó, meg ilyenek. Komoly baj van ennek az országnak is a lelkével, és tudom közhelyes dolog ilyesmit írni, meg párhuzamba állítani az egyént és az országot, de mégis. Egy rohadt nagy lyuk tátong benne, bennünk is. És ha nem vigyázunk alámossa. 

Istennek van a legjobb humora. Jobb, mint Galla Miklósnak. Vagy Galla Miklós az Isten.

Tetszik, jó ez az élet, de én rendezői kommentárral szeretném.

A Hortobágyban az a legjobb, hogy nem tud bedugulni az ember füle.

Séta közben elvesztem az időérzékemet. Ez sokszor nagyon jó, de többször roppant kellemetlen.

Amiről csak egy ember tud, az nem létezik.

noshát ezeket a gondolatokat csippentettem ki az agyamban kavargók közül, meg azt, amit csak ismételni tudok: mégis az a legszarabnb, ha egyedül van az ember.

Szóval.

Alapgondolat a következő: az ember akkor magányos, ha egyedül van? Nem. Egyedül feküdni a kádban, habfürdő és forró víz között, Quimbyt, Kispált, Waits bácsit, Jethrot, JJ Cale-t hallgatva... máris mennyi variáció.

Szóval. Alapgondolat: Az ember akkor magányos, ha egyedül van és hiányoznak neki a "többiek".

De jön a lecsó: Az ember csak egyedül lehet magányos? Ez már kemény dió. Mert pédlául társaságban is vágyakozhat valami, valaki után, ugyanúgy, ahogy azt az alapgondolatban kifejtett magányban tette. Remek példa a honvágy. Ugye-ugye... Márha a honvágy a magány egy része, de szerintem igen.

Szóval: Az ember akkor magányos, ha vágyakozik valami, valaki (társaság) iránt, hiányzik neki valami.

Vajha Ádám és Éva szerelmesek voltak-e egymásba? A Biblia ugye nem ír ilyesmit... Elképzelhető, hogy nem. Akkor viszont ki volt az első szerelmespár? Mikor, és hogyan született meg a szerelem? Erről sem ír a Biblia...

Persze könnyen elképzelhető, hogy szerelmesek voltak. Ez logikusabbnak hangzik, de hát, a hit előtte jár az észnek, nem? Meg alátámasztja a teremtés tökéletessége. Egy tökéletes teremtésből nem hiányozhat a szerelem sem... Vagy hiányozhat?

Elképzelhető továbbá, hogy csak Éva volt szerelmes Ádámba. Ádám viszonozta volna, de ő csak Istenét szerethette, így Évának nem volt túl sok választása, csak az alma. Jelen esetben a kígyó=szerelem. Ez tetszik... Innen Ádám vagy elkeseredésében, összezavarodottságában (Éva avagy Isten), vagy titkolt szerelme miatt, vagy Éva mesterkedésének következtében szintén evett az almából.

Szóval több variáció elképzelhető, de egyikről sem szól a Biblia.

Bár szerintem a görögöknél is Aphrodité volt a főisten, mivel az istenek ott antropomorf istenek...

(eszembe jutott egy angol vicc a téma kapcsán, bizonyára ismeritek. Szóval (so, well): who was the first impotent in the Bible? Kain. Because he was't Able.)

Noshát. Ebben a színdarabban, amit leggyakrabban életnek nevezünk, és a továbbiakban így is "rövidítenék", varázslatos fordulatok fordulnak elő, nap, mint nap. Csak ki kell nyitni a szemet, "nézni, amit látsz", és játékosan, vidáman kell szemlélned az életet, ami, mit ahogy tudjuk is; egy színdarab.

Vegyünk egy férfi és egy női szereplőt, a hagyományokhoz méltóan legyenek Rómeó és Júlia. Vagy Ádám és Éva. De mégis inkább Rómeóék. Szóval van ez a lány, Júlia, aki beleszeret Rómeóba (eddig minden a sablon szerint), ám a fiú ezt nem viszonozza, a lányt emiatt a szomorúság fájdalmai gyötrik, a fiút meg egy csepp bűntudat, mevel a lánnyal a viszonya nem egy szempillantás alatt, első látásra ment végbe, hanem hosszú évek során, és ő sajnálja a dolgot. Hízik is a mája, miért ne hízna, de összességében sajnálja a dolgot, és hát, a legokosabb, amit tehet; jegeli a kapcsolatot. A lány belemegy, csak ezt teheti. Aztán a fiúnak hiányozni kezd, már-már beleszeret a lányba, akire viszont várnia kell, mert ő elutazott, elhajózott, megbetegedett, látogatóba ment, vagy akár beleszeretett valaki másba. Szerelme nem nevezhető plátóinak, merthát egy plátói szerelmet az ember nem utasít vissza. Szóval vár, és csak a szerencsén (?), a sorson (?), az életen (?), Istenen (?) a szelen múlik, hogy Happy End lesz a vége. Vagy rajta, de ezt nehéz elfogadni.

Vegyünk egy férfit, aki - az előre eltervezett -fergeteges nyarát tölti. Fesztivál, haverok, buli, fanta, jó könyvek, filmek, család. Hiányérzet. Ami aláássa az előre eltervezett, fergeteges nyarat. Bűntudata van, amikor alszik, de másfajta, mit az előző szereplőnknek, Rómeónak. Nem elégedett, de hát "nem baj ha az ember nem 100%ig elégedett; gőgös igényesség, igényes gőg, az előbbi emberekké az utóbbi magyarokká kovácsolt bennünket." Nyugtatja magát, megnyomja az újratervezés gombot, és ezúttal nem hagyja ki a számításból az embert, (nem esik olyan hibába, mint a természettudományok), és figyel a szerencsére (?), a sorsra (?), az életre (?), Istenre (?) a szélre. (Esterházy írta Istenről szóló többoldalas elmélkedése során, hogy Isten mindenható, de nem oszthat nullával...)

Vegyünk akár csak két barátot, akik megértik egymást, a szavakon túl, ahol lakik a teljes igazság, ahogy azt a minap Ottliktól tanultam. Meg, hogy  A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig. Vegyünk akár egy férfit, akinek nincs barátja, de végül találkozik azzal a személlyel akit a barátjának rendelt a sors (?)..., miközben találkozik önmagával is. Vegyünk bárkit aki találkozik önmagával. Vegyünk bárkit aki bármit is megért. Vegyünk bárkit akibe bármi is lejátszódik. Vegyünk a zenét.

Csuapa - csaupa "hétköznapi dolgok", aminek köszönhetően (többek között) frissül lassabban a blog, aminek köszönhetően nem is baj, hogy lassabban frissül a blog. Aminek köszönhetően ilyen jó, SZÉP, élvezetes, izgalmas ez a színdarab.

A Fishing On Orfű valami borzalamsan jó, első napokban meleg, tóugrásos, átúszásos aztán saras, de zseniális koncertes időtöltésnek bizonyult. Quimby. Kispál. Kiscsillag. PASO. PUF. Budapestbár. Kutyavacsorája (valami elképesztő mit művelt a Liviusz). Ire Maffia. Kőhalmi. Belicai.

Aki volt már fesztiválon tudja az ottani hangulatot, amitől az több mint egy koncert. Aki nem volt az meg menjen el.

Írhatnék rengeteg mindent még róla, de ezt nem teszem, bár eddig ez a bejegyzés feltűnően üres.

Inkább leírom azt, hogy azon gondolkodtam, h akár csak a Tibi-Liviusz párosnál kéne mellém is egy másik valaki. Igen ám, de nem tudtam eldönteni, h egy Tibiféle pár vagy egy Liviusz hiányzik belőlem, mert valami hiányzik. Ez aggaszt jelenleg, meg hogy elkésem.

Mégpedig:

"Tudjátok, a dícséret olyan mint az alkohol... jól esik és hízik tőle a májam.... és minnél több annál jobban esik... de annál rosszabb is a szervezetnek. Először csak megrészegülsz, aztán már, egy idő után sok lesz a jóból; miként az ember alkoholistává válik, úgy árt egyre jobban a dícséret is..."

"Persza az arányok nem stimmelnek, dícséretből talán több kell ehhez, mint piából, de a vége ugyanaz..."

"Aztis hiszem, hogy nélkülük szar lenne... Lehet, hogy nem is lehetne... alkohol nélkül még csak-csak, de dícséret nélkül lehetetlen... Túlságosan üres lenne minden... persze nem csak ezek töltik meg, de... ezek szerepelnek a hasonlatban..."

imádok magamtól idézni

Majd, ha van túlvilág, és van ott WC, akkor minden bizonnyal fel fogom keresni Istent, és pár érthetetlen dolgot tisztáznék vele. Főleg az emberi jellemmel kapcsolatban, merthát mégiscsak köze van hozzá...

Miért keresünk, ó jó Uram, mindig könnyeb kibúvót a feladat alól? Mért nem válallja senki a terheket, hanem csöndesen mismásol? (Oké, mert ez az ember alaptermészete, de MIÉRT?). Ugyebár, a közhellyel élve az élet egy naagy színdarab, ami tényleg találó, mert izgalmas, meg tanulságos, meg minden. De mért kell ehhez a fent említett tulajdonság? a hiúság, a kapzsiság viszik előre a cselekményt, de ez... nem akarom íróoi hibának nevezni, mert biztos van rá magyarázat.

Viszont a hüvelykujj nagy ötlet volt.

A hiányérzet a legigazságtalanabb dolog, mióta van ilyen, hogy hiányérzet. Bár feltehetőleg, ha előtte nem volt, akkor az bizony hiányzott, tehát mégiscsak volt....

De mindegy is. A lényeg, hogy nagyon igazságtalan. Az ember nem tehet ellene semmit, de mégis ott lappang benne. Sunyin elbújik valahol ott a belső cuccok között, nem szól semmit, nem mutatkozik, csak egy érzés. 

Talán lehet ellene védekezni, ha szembe néz vele az ember... csakhát nehéz az... igazságtalan egy dolog.

Amint már kifejtettem fentebb, vagyis lentebb, hiszek abban, hogy az amúgy igazságtalan élet hosszú távon nem az... (mint a farmer, kitágul)

Erre találtam, mintegy alátámasztás gyanánt a világ összes - normális - vallását. Minen - normális - kultúrának kellett egy vallás, egy isten, aki hosszú távon jól elseggeli a gonoszokat, és a jók elnyerik méltó jutalmukat... Kellett nekik is hinniük ebben, vagyis akartak hinni ebben, erre meg a legjobb módszer egy vallás!

Lehet, hogy ez nem bizonyíték, de azt bizonyítja, hogy az emberek hajlanak abban hinni, hogy az élet hosszú távon igazságos.

És nekem ennek az ellenkezőjét még senki sem bizonyította.

Nem?

... hogy vajon mi vezet valakit ahhoz h lefesse magát? Egy önarcképet.

Amíg másról fest valaki, azt festi amit lát, pillanatnyi állapotot, érzéseket. Ezt fel is válallja, vagyha nem, elég hülyén teszi, mert másképp nem lehet lefesteni semmit sem. A dolgokat úgy fested le, ahogyan látod.

De az ember sajátmagát nem látja, hanem ismeri. Nem egy pillanatnyi dolgot fest le magából, vagyha igen, akkor az nem önarckép. Ha az ember nem ismeri magát, akkor lefesteni sem tudja. Akkor lesz ő a vásznon, ha mindent lefest.

Mi vezet valakit ahhoz h lefesse magát? Egy önarcképet. Mennyire kell ismernie magát ahhoz, h azt megtegye. Mennyire bátornak kell ahhoz lenni, hogy valaki ezt mondja: igen, én simerem magam!

és festeni is tudni kell hozzá

/vagy, csak, ahogy szutshedi mondaná:

Amíg tovább kis morzsákat szórok szét...

Olvassatok Galaxis útikalauzt, Oscar Wilde-ot, legalábbis én ezt teszem az utóbbi időben. És kiszemeltem magamnak Cseh Tamás nagyszerűnek mondott regényét... valaki olvasta? milyen?

Hallgassatok zenét. Minnél többet.

Nézzetek jó filmeket, az Összeomlást, a Ponyvaregényt (amiről majd elmélkedni fogok a közeljövőben), a nemtúl művészi Hetediket, és az Éjaszaka a földön című remekművet.

Szóval művelődjetek, én folytatom a morzsákat.

Az élet olyan, mint egy úgy farmernadrág. Kurvajól néz ki, de kényelmetlen. Ezért szeretem magamat kívlülről szemlélni, hogy csak a szépségét lássam az életnek, az igazságtalanságát ne. Az élet rondaságáról és csúnyaságáról, meg hallani sem akarok. Aztán persze, idővel - ahogy a nadrág is tágul - az élet is egyre kevésbé igazságtalan... hiszem, hogy hosszútávon nem az.

Hiú dolog kényelmetlen de szép farmerben feszíteni, de mégis megcsináljuk. Nem is praktikus. De nagyon lehet szeretni.

Ha az életünkben hirtelen valami nagyon fontos dolog csempészi be magát, úgy a fű alatt, bár az nem is kell, jöhet a kapun is. Szóval ha új dolog lesz a "fontos", akkor - megfigyelésem szerint - a régen fontos /az új dolog jövetele óta kevésbé/ dolgokat jobban oldjuk meg. Kevésbé koncentrálunk. Merthétugye nagy akarásnak, nyögés a vége. Aláírom. De nemakarásnak is nyögés a vége.

"Hamingway írta, hogy az élet szép, és éremes harcolni érte. A második részével egyetértek."

idézet a hetedik című filmből

alkotói fénykoromat élem, ami a blognak nem jó; kevesebb az időm. ez meglátszik abban is, hogy a mondat elejére nem teszek nagy betűt, és nem mellesleg ettől roppant alternatívnak érzem magam. vannak ismerősök, akik nem használnak nagybetűt, de nekik jól áll, nekik nincs benne semmi hátsószándék. najó, tökmindegy.

Szóval alkotói fénykor. Dalszövegek sokasága pattan ki a fejemből, újabbnál újjabb, jobbnál jobb terveket szülök a Duna-parton láblógatás közben. De ez nem a blog témája, csak annyiban, hogy a blog mostantól ritkán szól, de akkor nagyot. Megegyeztünk?

Közben meg ajánlgatok. Holnap Juve-Inter. A zp kinyitott.

Ez is érdekes, a zp. Pardon - zöldpardon. Úgy megosztja a társadalmat, mintha már egy egész politikai pártról lenne szó. Pro érvek: olcsó koncert, szabadtéri, jobbnál jobb zenekarok lépnek fel, sokszor. Kontra: nem a legigényesebb öltönyös arcok járnak oda, nem mindig a zenei élvezetekért... Mindemellett a pro tábort erősítem én, jómagam, mert hiszem, hogy másoktólfüggetlenül is lehet jóléreznimagad. Főleg koncerten. Főleg jó koncerten.

Aztán meg nézzetek filmeket. Eheti ajánlat az Összeolmás, legalábbis a részemről. Megéri (ide most kéne egy kacsintós szmájli, csak nem tudom hogy kell)

http://www.borsonline.hu/news.php?op=small&nid=13317 Itt rengeteg bulvárt olvashatsz villogó hirdetések között, ami még rosszabb mint az újság, mert az nem villog, de:

Leonard Cohen BUDAPEST-re jön augusztus 31-én!!! (Bajban voltam, h melyik legyen nagybetűvel, igazából mindent kellett volna)

• Mért idegesít, ha egy igénytelen ember ugyanazt csinálja, szereti, mint én?!
• Mert te nem tartod magadat igénytelennek….
• Szóval normális?
• Persze. Csak értelmetlen
• Jólvan, nem érdekel. Úgyis annyi ember van, aki azt csinálja amit én.
• Hadd tegyem hozzá, hogy mind idegesít is…
• Nem. Csak szar érzés néha. Igazságtalannak tartom, ami szar érzés. Tudod milyen… Aztán nem foglalkozom velük. Nem foglalkozhatok mindennel, ami igazságtalan…
• Kevesebbet foglalkoznál vele, ha több ember lenne, akit nem tartasz igénytelennek, és szeretsz. Több barát…
• Már megbocsáss, barátom van! Majdhogynem elég. Büszke lehetnél rám miatta. Szeretem őket, és…
• És reméljük ők is téged. Igazad van. Nem batár hiányzik. Kéne egy lány.
• Kéne.