feketelamour

Komoly sokk ért engem a hétvégén. Szoktam kamu sztorikat írni a blogra, hogy az általam fontosnak ítélt tanulság jobban hangsúlyossá váljon, de ez most nem az. Talán mert nincs is komoly konklúzió.

Szóval pénteken, késő délután edzésre igyekeztem, biciklivel. Késében voltam, ezért gyorsan tekertem a GIANT márkájú paripámat, majd egy kereszteződéhez értem. Éppen a Légy szíves c. Kiscsillag remeket dúdoltam, egészen pontosan azt, hogy: Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el/ Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy/ Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el az én tyúkszaros kis életem... és ekkor észrevettem a Skodát, ami éppen lassított, várt a helyére a kocsisorban, ami párhuzamosan vánszorgott mellettem. Fékeztem, de hiába. Kristálytisztán előttem van a kép, amikro rájöttem, hogy el fog ütni. Huhh... Még mindig libabőrös a hátam... (ahh ha csak a hátam lenne az, sebaj, kell a közhely) Aztán meg ott feküdtem az aszfalton. Éreztem hogy ömlik a vér, repülnek a kerekek... Szerencsére rosszul éreztem. Szerencsére a kocsival csak a biciklim találkozott, ami egyszerre 4 irányba akart elindulni a baleset után, a kerekébe egy nyolcvannyolcas díszelgett (és díszeleg még most is, de már a dokinál van). Én az aszfalttal találkoztam, de egy enyhe agyrázkódással meg pár horzsolással megúsztam.
 

Aztán elindultam hazafelé. Felhorzsolt arccal egy roncs-bicikli-t tolva - ami minden egyes forduláskor megakadt - dülöngéltem az utcánban, hazafelé. Miután túl tettem magam azon, hogy meghalhattam volna (de tényleg! az ember először fel sem fogja; ezért tehettem túl magam rajta... csak ironikusan röhögtem magamon, ami még engem is meglepett, de hát...) azt gondoltam valahogy így mehetett a tékozló fiú hazafelé. Ezeken kívül még kismillió gondolat kavargott a fejemben, mit mondok az edzőnek, mi van ha eltört valamim (ami nem volt reális aggodalom, de hát..),mi lesz a  biciklivel, mit mondok a családnak...

A család tudatosította velem, hogy egy megbízhatatlan lúzer vagyok. Gyűlölöm, ha tudom, hogy én vagyoka  hibás, de ezt még elmondja mindenki nekem. Többször, kihangsúlyozva.

A sokk után már tudtam rajta röhögni, viccelni, de egy ideig megrázott nagyon. Úgy szombat estig.

Ma a haverokkal fociztunk egyet. Rúgtuk a bőrt, ugrattuk egymást, vagyis újbeszélül oltuttuk egymást és röhögtünk. Nem is focizni mentünk, csak jólérezni magunkat. Megjegyeztem a csapattársamnek, hogy azért kapjuk 3 percen belül a 2. gólt, mert nem tudunk mit kezdeni az ellenfél elmozgásos játékával. Akkor is ilyen tudományosan hangzott. Aztán kaptunk még egyet, majd a csapttárs megkérdezte: és mi a megoldás? Nem értettem először miről beszél, aztán rájöttem. "Nem tudom". Erre ő: "mindennek van megoldása, ha ilyen okos vagy találd ki." "hmm... mindennek van megoldása?" Ezt már én kérdeztem. Ezen mindketten elgondolkodtunk. Ki is kaptunk.

Este a House közben úgy gondoltam, igen a válasz, aztán reggel a HÉV-en, azt hogy nem. Mindennek van megoldása?

Nem.

De.

"De hallod e te bolond, ahogy az ereinkben lüktet az ér/ Rezeg az emberben minden atom/ Csak az téved el aki él/ Da ha csak dünnyögsz, mardosod magad/ És nyaldosod a sebeidet/ Ami ma még az ajtón bejött/ holnap a kulcslyukon kimegy"

A Hűha c. bejegyzés zárógondolatához. Főhősünket kérdőre vonják, hogy mért iszik, nem rendszeresen, csak néha, ha a haverokkal összeülnek, vagy hasonlók. Nem alkoholista. De ha úgy adódik, havonta 1-2szer felhág a garatra. "Mert...  - a válasz- ..tudod csináljunk hülyét magunkból.... hátha vicces lesz tőle a világ... vagyhát... érted... érted? Egész életemet szorgalmasan hangyamódra gyűjtögetem, de néha kell hegedűlni. Olyan, mint a zene. Nincs múlt.... vagy jövő... igen, azt hiszem, csak jelen van..."

Még esetleg hozzáírom, majd ha megírom, ami valószínűleg mindig csak majd marad, de sebaj. szóval: "A zene elröpít. Magadat elröpíted. Én sosem hittem el azt, ha valaki másnak játszik... ha azt szívből csinálja. Az ivás egy icipict más. Ott hibázhatsz, sőt az pláne jó. Ott mindent szabad. Ettől függetlenül sokkal inkább zenélnék.... sokkal nemesebb"

Szeretek magamtól idézni.

Rájöttem, hogy egy életen át képes lennék keresgélni. Az én társaságomat. A barátaimat. A jövőmet. A szerelmemet. Rájöttem, hogy eddig, egy életen át kerestem. Keresek. Érdekes.

Aztán inkább leültem TV-zni, most Gothár Péter filmjét néztem, a Megáll az idő -t. '56-os sztorinak mondják holott nem az, ötven-hatvanas inkáb... És nagyon jól sikerült darab. Elhíresült jelenetek, remek történet, jó szereplők, jó film. Kedvcsinálónak: telitalálat az a rész, amikor egy buliba érkezik emberünk, belép, és csupa szétesett, "teljesen kész" haverokat lát. 16 év körüli fiúk, mint berúgva, beszívva. A CocaCola-tól. "Kóstold meg, mer' jobb ez mint az alkohol! Kábítószer! AZ apukám hozott, egy egész üveggel..."

Aztán meg láttam az új Puskás filmet. Korrekt. Nem aza hűdejó, de korrekt. Én leginkább az anaekdótákat hiányoltam, a 'leghíresebb magyarról'. Például, amikor egy nagy meccs előtt közölték a focista srácokkal, hogy jól viseljék magukat, mégis itt a párt jeles képviselői, satöbbi. Az ellenfélben meg játszott egy Rákosi nevű. Ekkor párttagok előtt Öcsi, Puskás, elüvölti magát, h "Rákosi a kurva anyádat!", amit remek érzékkel, bociszemekkel kimagyaráz, majd hint pár gólt....

Tegnap a HÉV-en üdlögéltem, ami már nagy szó, hiszen reggel volt, ezer ember. Mégis, hosszú idő után megengedtem ezt a luxust, hogy leüljek. Ugyanezt engedte meg magának egy testvérpár, két kisgyerek, az egyik 4-5 a másik 6-7 éves lehetett. A kisebbik alig tudott felülni, de a másiknak sem ért le a lába. Az anyjuk állt mellettük, ők meg vágyódva néztek az mp4-re, amiből talán éppen Pink Floyd szólt. Vagy Jethro. Valamelyik. Négy egyforma barna bociszem nézte a masinát, aminek csak a fél füle szólt/szól, de azért csillog-villog. "Nekünk nincs ilyenünk"-gondolhatták. "Nekünk csak ilyen nagy bolyhos sapkánk van"- amit csak onnan tudtak, mert a másikon egy ugyanolyan díszelgett. Próbáltam a kék szememmel elmagyarázni, hogy srácok, mindkettőtöknek van egy testvére. Nem tudom hogy sikerült-e. Leszálltak.

Régi tervem, ha írok egy könyvet, vagy csinálok egy filmet,  akkor ez a mondat tuti benne lenne:

"Faszom, - mondta, holott nem szokott káromkodni sosem - azért mégis csak az a legrosszabb ha egyedül van az ember."

D.-vel volt az egyik legfurcsább kapcsolatom. A valahovolt legfurcsább. Nagyon tisztán és őszintén szerettem. Mégis a kapcsolat mellőzött mindenféle őszinteséget és testiséget. A kapcsolat alapja a vágy volt, hogy szeressük egymást, de ez nem párosult őszinteséggel (se nem testiséggel). Alakoskodás, álszerénység, hazugságok. Mégis nagyon szerettem.

És ő is.

A szokásos felállás volt itt is. Az ész ellenmondott a szívnek, és ahogy mindig is; itt is - természetesen - az ész nyert. Viszont elég sokáig bírtuk. Bírta, pontosabban. Én nem mertem szembe szállni a szívvel, féltem; ez volt a legborzasztóbb az egészben. A félelem, és az abból jövő bizonytalanság. A vágy, hogy szeressük egymást, és a testiség hiánya; ez az ellentmondás is elviselhető volt. Csak ez az ész-szív dolog nem. Mint amikor egy hegyre megyünk, a szív egyre feljebb kerekedett, egyre magasabb dimenzióba érkeztünk; aztán - a hegy teteje előtt, a hegyről lefele - az ész egy gyors kontragóllal kiütötte a hazaiakat. Jó meccs volt, bizonyára a közönség tombolt volna, ha lett volna.

Bizonyára jó lett volna, ha lett volna.

D. az akivel a legszívesebben utaznék egy végtelenbe tartó vonaton.

Miért csinálnak az emberek olyan dolgokat, amikhez nincs kedvük? És amik nem is hasznosak; sőt még a szokásjog íratlan szabályai alól is mentesek. Csak úgy muszájból, mert hát kell.... Mert egyszerűbb. Alapjáraton nincs bajom a lustasággal, de ez, hogy a kényelem a kedvet űberelei.... Hiba...

Érdekes volt rájönnöm, hogy ha hibázok - nem feltétlenül a fennt említett módon - az agyam elkezd észérveket hozni, hogy semmi baj nem történt. Nyugtatni kezdem magam, kezdeti felindulásomat mindig sikerül lecsillapítanom. Háborúzok magammal; az indulat seregei elindulnak, és az első, nagy hullámot a védők visszaverik. Aztán jön a második, a kisebbik fajta. Ez utat nyer. Érdekes.

Meg sem említettük, említettem (legyünk pontosak) itt az oldalon a március  beköszöntét, pedighát bizony; idén is eljött a tavasz. Ez meg óhatatlanul már a nyarat idézi, már néha-néha (és egyre inkább) a nyár illatát szagolhatjuk, már nincs rajtunk nagykabát,  majd (talán) májusban papucsban csoszoghatunk az utcán, és még más felemelő érzés. És tényleg. Van valami felelmelő ebben, így, hogy tavasz.

Sok tervem van tavaszra, alkotói reneszánszom kezdetén érzem magam (ahogy általában
ilyenkor), és meglepődök azon, hogy a természet még képes új erőt adni, transzcendens képességével meglegyinteni. Akárcsak, mint egy apuka, mikor az éppen olvasgatott újsággal meglegyinti a fiát, esetleg összeborzolja a haját, azt már újság nélkül, és kedves szavakkal bíztatni kezdi. A fiú meg bizakodik. És aztán bezárja az érzést, lakattal, kulccsal ("most már dobozban, ami fontos, azon lakat..."), de azért rések mndig vannak. És mikor a tavasz szele megcsapjí, a huzattal együtt árad ki az érzés is. Aztán vissza. Ide-oda, apály-dagály.

Jó, hogy van tavasz.

Ui.: az előző bejegyzés valamely gondlolatához olvastam Máraitól (megint ő!) egy jó megfogalmazást: "sunyin tervező emberiség". (csakhogy magyarázzam a néha  történő elborzadást)

A blog célja, hogy ne csak üres sorokat írjon, hanem gondolatokat is. Amelyek a blog írójának fejében születnek, kavarognak. Nem feltétlenül azt, ami éppen eszébe jut; ez nem egy napló. Nem írok bele mindent. Különben is a naplóhoz nagyon őszintének kell lennie az embernek, ami kevesünkről mondható el. A blog írója alpjában véve őszinte ember. Főleg magával ápol jó kapcsolatot e téren, de másokkal is képes nyíltan beszélni. Talán éppen ezért gyűlöli ha megvezetik, ha hosszasan becsapják. Nem a kisebb átverésekről, kamuzásokról, hantákról vagyok ilyen rossz véleménnyel, nem, őket kifejezetten szeretem. Kell egy kis móka, szabálytalanság. Szín. A blog írójának nagyon fontos, h kiszínezze életét, élvezze azt. Könnyen teremt kapcsolatot, és nagy szíve van. Mindemellett hiú.

A blogon fontosak a film és zenei ajánlaotok, nem csak mert írója hálás azoknak akik hasonló ajánlatokkal bombázzák őt. A zene nagyon fontos az életáben. "Tolsztojnak igaza volt, a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az
értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar,
mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti
bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk
elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem
által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett
területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek
többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének
beteg érzései hullámoznak. A zene támadás. Az ember, aki életét a megismerésre, a
fegyelemre és a valóságra tette föl, védekezzen a zene ellen, fogja be fülét. Zene nélkül
sokkal szegényebb az élet. De emberibb, keményebb, szomorúbb és értelmesebb. " mondja Márai.

A blog írója remek humorérzékére büszke, ami elengedhetetlen számára a színezéshez. Mégsem célja teljesen ezt átültetni a blogba, de lehet h idővel ez is beépül. Mindemellett utálja a bizonytalanságot, szereti a rendet, nem is maga körül, inkább a fejében. Hirtelen ember, könnyen mérges lesz, de igazán ideges ritkán. Alapjáraton egy jókedvű, akinek a béke fontos. Egy hangulatember.

Szeret műveltnek tetszelegni, holott pontosan tudja a korlátait. (Korához képest művel -teszemhozzá). Szeretne világmegváltó gondolatokat írni, de nem tud. Zavarja hogy az élet számos területén jó, átlagon felüli; de igazán kitűnő sosem. Ezt keresi veszettül, hogy mi az amiben ő a leg.  Álmodózó típus. Nem az a tipikus kitartó fajta, de tud küzdeni, és szokott is. Nem bátor. Nem is gyáva, de inkább az, mint bátor. Képes nagyon merész dolgokra, de az a boldogsághot (=színezéshez) kell neki; nem bátorságból csinálja. Fontos neki, nagyon fontos a barátság, a család. Itt is keresni, szűntelen kutatja az idilli álapotot szerettei és maga között. Keresi azt a lányt, aki a Múzsája lehet.

Jól ismeri (vagy legalábbis ezt hiszi) az embereket, élvezet számára vizsgálni őket, motivációjukat megérteni.

Ez a blog, és ő az írója.

Úgy kezdődött, hogy mindenki kiment hógyolyózni. Ránkjött a kisgyermeki én, talán a hó tette ezt, talán más; nemtudom. Andrissal ketten maradtunk az épületben, de aztán láttuk, hogy kint megy az élet, elindultunk hát az udvarra. A harctér egyik oldalán körülbelül 20-an, a másikon 15-en lehettek, középen egy ösvény volt; a civileket nem bántják. Andris nem akart beállni, engem elkapott a hév. Beálltam - rutinosan- a huszas csoportba, ő meg elindult az ösvényen. Felugrottam egy környező padra és ordítani kezdtem: "Ott megy az Andris! Kapjátok el! Ott fut a kutya!..." Lehet, hogy érzékelte mindenki a poénértékét a dolognak, lehet hogy nem; de egy percig nem volt kérdés, hogy dobjanak-e. Záporoztak a golyók Andris felé, üvöltöttek, kiabáltak, aztán mikor lövő távolságon kívül került a "préda" lenyugottak.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű manipulálni a tömeget.

A boldogásg egy nagy kanapé, az a méregdrága, eredeti bőr, vérvörös színű, rém kényelmes fajta. Amin minden karcolás, kisebb fingás azonnal meglátszik. Nagyon ritka, hozzájutni nehéz. De, persze, nem lehetetlen. Bármikor ott teremhet, mint egy varázsszóra  a nappalidban. És te beleülsz, dehogy ülsz; terpeszkedsz, szétfolysz benne. Elalszol. Aztán (mint egy varázsszóra) eltűnik, te nagyot koppansz a parkettán, vagy a széken, vagy a pad alatt. Több okos ember mondta már hogy nem szabad elaludni. Igazuk van. A kanapé ébren is kényelmes.

Elkezdtm olvasni Jack Kerouac Átutazóban című művét. Remekművét. Sokkal jobban tetszik, mint az Úton, ami meglepő, mert ezt nem emlegetik úton-útfélen, csak úgy néha-néha. "Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma" - mondaj a mester, és elkezd írni-írni-írni... A remekművét.

UI.: Remekre sikerült az új Coldplay klipp, akit érdekel csekkoljon a jútyúbon, megéri. Remélem most örülnek a srácok, h Kerouac-kal egy lapon lettek említve.

Ma elmentem édesanyámmal szemüveget csináltatni. Történt ugyanis, hogy mindenféle - számomra többé kevésbé értehtő - okok miatt rosszabbodott, és homályosodott a szemem fénye... Eddig is volt már szemüvegem, de nem nagyon hordtam. Ezt sem nagyon akarom, akarnám, de az egyik már -2,5 dioptria, ami nem tréfadolog. Egyelőre még várat magára a lencse keretbe foglalása, addig még ez a dilemma - hordani/nem hordani, vagyis mostmár: mennyit hordani - elnapolható.

A délután maradék szabad részében (este edzés) fogszabályzóért menetem, meglepő módon, a fogorvosoz. Csak éjszakai a szerkezet, de azért csillog villog, fáj és beszélni lehetetlen benne.

Eddigi makulátlan egézségemen a mai napon, mondhatni csorba esett. Eddig tényleg makulátlan volt. Most viszont egy kissé elbizonytalanodtam.

De se baj fel a fejjel! Este edzettem egy jót! mondjuk lerugtak, de mindegy... 

Noshát. Lelekes blograjongók ujjongjatok, íme egy új csemege. Egykét gondolattal, témával foglalkozó lap ez, konkrét célja egyelőre /és nem egyenlőre/ bizonytalan, a távoli homályba vész. Reméljük majd csiszolódik ez egyre inkább. Reméljük.