D.-vel volt az egyik legfurcsább kapcsolatom. A valahovolt legfurcsább. Nagyon tisztán és őszintén szerettem. Mégis a kapcsolat mellőzött mindenféle őszinteséget és testiséget. A kapcsolat alapja a vágy volt, hogy szeressük egymást, de ez nem párosult őszinteséggel (se nem testiséggel). Alakoskodás, álszerénység, hazugságok. Mégis nagyon szerettem.

És ő is.

A szokásos felállás volt itt is. Az ész ellenmondott a szívnek, és ahogy mindig is; itt is - természetesen - az ész nyert. Viszont elég sokáig bírtuk. Bírta, pontosabban. Én nem mertem szembe szállni a szívvel, féltem; ez volt a legborzasztóbb az egészben. A félelem, és az abból jövő bizonytalanság. A vágy, hogy szeressük egymást, és a testiség hiánya; ez az ellentmondás is elviselhető volt. Csak ez az ész-szív dolog nem. Mint amikor egy hegyre megyünk, a szív egyre feljebb kerekedett, egyre magasabb dimenzióba érkeztünk; aztán - a hegy teteje előtt, a hegyről lefele - az ész egy gyors kontragóllal kiütötte a hazaiakat. Jó meccs volt, bizonyára a közönség tombolt volna, ha lett volna.

Bizonyára jó lett volna, ha lett volna.

D. az akivel a legszívesebben utaznék egy végtelenbe tartó vonaton.