Úgy kezdődött, hogy mindenki kiment hógyolyózni. Ránkjött a kisgyermeki én, talán a hó tette ezt, talán más; nemtudom. Andrissal ketten maradtunk az épületben, de aztán láttuk, hogy kint megy az élet, elindultunk hát az udvarra. A harctér egyik oldalán körülbelül 20-an, a másikon 15-en lehettek, középen egy ösvény volt; a civileket nem bántják. Andris nem akart beállni, engem elkapott a hév. Beálltam - rutinosan- a huszas csoportba, ő meg elindult az ösvényen. Felugrottam egy környező padra és ordítani kezdtem: "Ott megy az Andris! Kapjátok el! Ott fut a kutya!..." Lehet, hogy érzékelte mindenki a poénértékét a dolognak, lehet hogy nem; de egy percig nem volt kérdés, hogy dobjanak-e. Záporoztak a golyók Andris felé, üvöltöttek, kiabáltak, aztán mikor lövő távolságon kívül került a "préda" lenyugottak.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű manipulálni a tömeget.
