Viel zu tun, ahogy a német mondja, azaz sok a dolog mostanában. Ide-oda rohangálni, ezért meg azért, megcsinálni ezt-azt, ezeknek-azoknak, ennyit-annyit... Sok ez, kimerítő, fárasztó.
Ám a múltkor mégis sikerült egy pillanatra időn kívül kerülnöm. Ülni egyedül, mégsem magányosan. Az időnek háttal, az embereknek szemben. Nézni őket, és megálapítani - ahogy az az előző bejegyzésben díszeleg - hogy az emberek túl gyávák ahhoz, hogy igazán akarjanak valamit, rájönni arra, hogy csak a korrekt ember tud boldog lenni.... Meg valamire, ami fontosabb. Hogy innen (-onnan) nézni őket sokkal könnyebb. De kevésbé élvezetes. Sokkal boldogabb lehet az, akin röhögnek, mint aki röhög, feltéve ha az, akin röhögnek, őszintén csinálja azt, ami miatt kiröhögik. Vagy valami ilyesmi... ilyenkor már visszakerültem az idő körforgásába. Mindenesetre nem azt kell nézni, hogy hogy megy az élet, hanem részt venni benne.
Valahogy egyfolytában ez kavarog a fejemben, még az időn kívül is: "A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”
Szóval viel zu tun. Hál' Istennek.
