Én mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek egy nagy, végtelebn tengerparton ülnek. És ha valamilyen céljuk, tervük van az életben/ az élettel, akkor bedobnak egy botot. Egy horgászbotot. Pecázni. Ha nagyon akarják, és küzdenek, előbb-utóbb kihúzzák azt, a halat ergó véghezviszik a céljukat. Ha sokat várnak, otthagyják a horgászbotot, nem figyelnek, a damil elszakad. Mert hát, kezdem azt hinni, hogy az ember nem más mint biológia és akaraterő (erről majd máskor értekezek - a szerző...). Egyszerre több bot is lehet bennt, igazából bármennyi, csak figyelni kell, hogy mind sikerülhessen. Aztán ha már két-három nagyhal ott pihen az ember mellett, az ember is megpihen, a halakkal foglalkozik, megeszi, felhasználja azt. Majd újra peca. És én úgy gondolom, hogy a halál csakis akkor jöhet el, ha az embernek épp nincs benn botja. Oké, hogy minden teremtett lény egyedül hagy meg, de az nem lehet, hogy tervek és célok és horgászbotok mellől rángassa el. Hacsak nem akarja komolyan az illető. Mert hát kezdem azt hinni, hogy az ember nem más, mint...